Na most aztán jól elaludtunk. Reggelre felhúztuk ugyan az ébresztőt, de észre se vettük, hogy visszaájultunk. Csak a déli müezzin énekére keltünk fel. Így reggelire már nem volt idő, de igazából nem is voltunk éhesek ebben a nagy melegben. Így néz ki az álmos fejünk egy ázsiaiakra tervezett tükörben.

Taxival bementünk a Malioboro útra, ami a város egy központi tengelye. Az egyik fő vasút állomás is emellett van, a turista info központ is, és tele van mindenféle üzlettel. A ruhaboltok kifejezetten hívogatóak voltak, itt nagy hagyománya van a batikolásnak. Hamar kiszagoltuk a turistacsalogató módszereket, miután többször az üzletek belső részén találtuk magunkat a szebbnél szebb darabokat követve. Ezek aztán persze akár több tízezer forintba is kerülnek. Van még alkalmunk keresgélni, nem sietjük el.

Szerettünk volna elmenni egy batik műhelybe, hogy megismerjük, kipróbáljuk a mesterséget. Az első hely amit ajánlottak kicsit lehúzósnak tűnt, úgyhogy átbecakoltunk (lásd az előző posztot ;) egy másik jónak mondott helyre. Itt már nem volt ma oktatás, de megbeszéltük mikor tudnánk menni.

A közelben volt egy jóféle étterem francia tulajjal, úgyhogy kipróbáltuk. A nyugati és a helyi ételeknek-ízeknek sokszor érdekes fúzióját tapasztalhatjuk meg. Kacsa sült zöld sambal, egy helyi hal valami lágy sajtos rizottóval, és a kihagyhatatlan mangó dzsúsz.

Aztan mivel már elegünk lett a folytonos fuvarkeresésből, alkudozásból, motort béreltünk. Mostanra már nem is tűnt annyira neccesnek ez a bal oldalas közlekedés... legalábbis ahhoz képest, ahogyan működött a forgalom. De nagyon nem kell aggódni, a városban is elég lassan haladt, a városközi 2x2 sávos utakon is csak 60-as tábla volt legtöbbször.

Most már csak a szabad információ-hozzáférésünk akadozott. Ahhoz főleg kávézókból jutottunk wifin keresztül. Némi kérdezősködés után a feladás határán találtunk egy helyet, ahol árultak SIM-kártyát, így mostmár minden szempontból mobilisak lettünk. (Haha, értitek.. ;) Fun fact: ez se volt egyszerű, mert a vámhivatalnak jelenteni kell az idegen készülék indonéz rendszerben való használatát, beletelt egy időbe míg minden összeállt. Mondjuk nem mindig volt közös nyelv. Kevesen tudnak angolul, ritkán beszélik jól.

Ezután a Ramayana balett előadást néztük meg élőzenevel, ami egy ősi indiai történetet mesél el. Nyugati fülnek szerintem nagyon furcsa hangzása volt, de aranyos szerelmes megmentős sztori, bár azért belehalnak néhányan út közben.

Még a nehéztüzérséget is bevetették a nézőkért

Beültünk még egy kávézóba, két helyi fűszeres teát próbáltunk ki. Fincsi volt, a gyömbért például pirítva forrázták le, csak elég erős volt. Otthon majd kísérletezünk vele.

Még mindig annyira éreztük még a bugit, hogy nekiálltunk éjszakai piacot keresni a mocival. Először csak olyat találtunk, mint a józsefvárosi zárás után félhomályban, úgyhogy tovább is álltunk. Ráakadtunk viszont a helyi Alun Alunra. Ezek itt Indonéziában a településeken előforduló központi elhelyezkedésű nagy, nyitott füves területek. Itt összegyűlnek a népek, kialakulnak kis társaságok, hol zenélnek, hol beszélgetnek az emberek. Körben kis étel és egyéb standoknál látták el a tömeget, egész sokáig megvolt a hangulat. Itt leültünk picit mi is, kártyáztunk, fagyiztunk gofritölcsérből (De!).

A tér körül tisztára vurstli hangulat volt

Szép kerekre sikerült ez a nap, jó volt már hazatérni. Zárásnak itt egy tetőn készült kép a naplementéről krumpli helyett, bár mi ennél sokkal később tértünk nyugovóra.